1. Fejezet

A Baleset 

 Csodálatos téli nap volt New Yorkban.Én imádtam nézni ahogy havazik.Nézni a tájat ahogy teljesen fehérségben úszik.Kimásztam az ágyból és akkor jöttem rá hogy ma van a családi kiruccanásunk.A szekrényem elé álltam hogy kiválasszam mit veszek fel.Végül egy ilyen ruha mellett döntöttem. 
-Jó reggelt Brook!-Köszönt anyu

-Szia anya!

- Várod már a welness-t?-Kérdezte az újság mögül apa

-Igen nagyon

-Akkor jó mert ha megreggeliztél akkor mehetünk is-Állt fel apa az asztaltól

Anyu elémrakott egy tányér pirítóst és egy bögre teát.Azt gyors elpusztítottam és én is elindultam a nappali felé.Összeszedtük a csomagokat és már indultunk is.Az út lassan és csöndesen telt. Az út csuszosságának köszönhetően az autó párszor megcsúszott de nem nagyon.Amikor épp az ablakon nézem ki egyszer csak meghallottam anyám félő és ijedt hangját.

-Ed vigyázz!-Kíáltott anyám apámnak de már túl késő volt.

Az autó ami velünk szembe jött kisiklott és nekünk jött.A csúszós útnak hála hátracsúsztunk egészen az útlejtőig majd onnan lefelé gurult az autó.Én bevertem a fejem az ablakba és nem emlékszem innentől semmire.

***

Idegesítő csipogásra lettem figyelmes ám a szemem még csukva volt.Amikor kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyen voltam.A falak fehérek voltak és nagyon lehetett érezni a fertőtlenítő szagot.Jobban körbenéztem és akkor tudatosult bennem hogy egy kórházban vagyok.Rajtam pedig egy aféle kórházi köpeny.Megpróbáltam felülni de minden tagom sajgott.Megpróbáltam felemelni a kezem de annyira éles fájdalom hasított bele hogy ordítani akartam de nem tudtam.Nem tudom hogy anyáék hol vannak és azt se hogy mi történt a baleset után.Ekkor nyílt az ajtó és egy apró szőke hajú nővér lepett be rajta.Amikor észrevette hogy ébren vagyok így szólt.

-Jó napot Ms.Jonson látom felébredt.Azonnal hívom is az orvosát.-És ki is rohant az ajtón

Később egy göndör hajú smaragdzöld szemű helyes doktor lépett be a kórterembe ahol én tartózkodtam.

-Jó napot Ms.Jonson Dr.Styles vagyok.-Mutatkozott be

-Nagyon örvedek de az én orvosom Dr.Hunter.-Tudatam velem észrevételemet

-Igen tudom de Dr.Hunter szabadságon van így jelenleg én kezelem önt.-Mosolygott ezzel megmutatva gödröcskéit.

-Értem.A szüleim hol vannak?Melyik kórteremben?-Kérdeztem

-A szülei nem tartózkodnak a kórházban.-Válaszolt halkan

-Ezt hogy érti??-Értetlenkedtem

-Nos a szülei...ömm..sajnálom Ms.Jonson de a szülei a helyszínen életüket vesztették.-Nézett a szemembe

Nem tudtam megszólalni a levegő is megfagyott bennem amikor rájöttem hogy mit is mondott.

-Nem az nem lehet,a szüleim nem halhattak meg!-Kiáltottam hisztérikusan miközbe a könnyeim lefolytak az arcomon

-Tényleg sajnálom megtettük mindent de nem tudtuk őket megmenteni.-Nézett rám sajnálkozva

-A frász tettek meg mindent!Nem tettek semmit!Hagyták őket meghalni!-Kiabáltam az se érdekelt ha az egész kórház hallja

-Kérem ez egy kórház!Ne kiabáljon!-Nyugtatott Dr.Styles

-Mér ne kiabáljak?!Maga hogy érezne ha megtudná hogy meghalltak a szülei!-Ordítottam

-Nyugodjon meg!Ez nem tesz jót az idegeinek,még csak most ébredt fel.-Aggodalmaskodott

-Leszarom!Látni akarom őket!Vagyis a holttestüket.-Az utolsó mondatot halkan mondtam

-Mint mondtam most nyugodságra lenne szüksége.Ez a látvány pedig felkavarhatja magát.

-Nem érdekel!Látni akarom a szüleimet!-Makacskodtam

-Nem!

-De hát...-Kezdtem de közbevágott

-Ez az utolsó szavam Ms.Jonson.

-Rendben-Fontam össze magam előtt a karom

-Köszönöm hogy megértette.Az ön egészsége a legfontosabb!-Nézett rám komolyan és azzal a lendülettel ki is ment a szobából

Elgondolkoztam.Hogy min?Mindenen.A szüleim halálára gondolva csak könnyek gyűltek a szemembe.Ám még egy dolog foglalkoztatott.Dr.Styles.Mért volt ilyen agodó?Minden betegéért ennyire aggódik vagy csak velem ilyen?